Lemezeik:

1983 - Show No Mercy
1984 - Live Undead
1984 - Haunting the Chapel (EP)
1985 - Hell Awaits
1986 - Reign In Blood
1988 - South of Heaven
1990 - Seasons in the Abyss
1991 - Decade of Aggression (dupla DVD)
1994 - Divine Intervention
1996 - Undisputed Attitude
1998 - Diabolus in Musica
2001 - God Hates Us All
2003 - Soundtrack to the Apocalypse (best of)
2006 - Eternal Pyre (EP)
2006 - Christ Illusion

Tagok: Tom Arraya (ének, basszusgitár) Jeff Hanneman(gitár) Kerry King(gitár) Dave Lombardo(dob) átmenetileg: Paul Bostaph(dob)
John Dette(dob)
Tony Scaglion(dob)

Tracklist: 01. Flesh Storm
02. Catalyst
03. Eyes Of The Insane
04. Jihad
05. Skeleton Christ
06. Consfearacy
07. Black Serenade
08. Catatonic
09. Cult
10.Supremist

A „Gyilkos”-tól már eddig is megszokott módon kisebb fajta botránnyal kísérve jelent meg 2006 augusztusában a Christ Illusion. Igaz ezúttal közel akkora port sem sikerült verniük mint a God Hate Us All megjelenésekor, a 2001. szeptember 11-ére id?zített debüttel (a WTC ikertornyai ellen elkövetett merénylet napja), de a hatás most sem maradt el. Végül a borító cenzúrát kapott az Államokban és másik „álborítót” húztak az eredeti fölé, mivel a megcsonkított, emberi darabkákkal körülvett Jézus megengedhetetlennek min?sült a vallásos érzület? tömegek által.

Az album megjelenése nagyjából két évet csúszott, egyrészt az American Records(többek közt a S.O.A.D. kiadója is) szerz?dés bontása miatt, melyben a Sony-féle sokszorosításról a Warner csoporthoz nyergeltek át, másrészt a dalok is elég hosszú ideig érlel?dtek Kerry King szerkesztgetése alatt. Érdekesség, hogy a lemez producere nem más, mint Rick Rubin volt, aki olyan mainstream együtteseken is dolgozott, mint a Metallica, Slipknot, Run DMC, Red Hot Chilli Peppers és a Linkin Park. Ehhez képest a dalok még mindig az megfelelnek az eredeti Slayer hangulatának, ugyanúgy szabadon eresztetett düht?l és vért?l fröcsög? albumot kapunk, mint eddig bármikor.

Miután Paul Bostaphot elbúcsúztatták a War of Warfield koncert DVD kiadásával, Dave Lombardo ismételt visszatérése adott egy lökést a bandának, mely az album megjelente után nem sokkal rögtön turnéra is indult a Mastodon társaságában, hogy Amerika széltében-hosszában mutassák be él?ben a Krisztusi illúziót. Paul Bostaph távozása engem egy csöppet azért még a dob-isten visszatérte ellenére is fájón érintett, ugyanis nem állítanám, hogy Bostaph egy fokkal is rosszabban ?zte volna a szakmáját, s a fenoménné avanzsált kubaihoz hasonlóan maga is fejezetet írt a metál-dobolás történelmében.

A korong maga, bár a várakozások valami Reign in Blood szint? produkciót vetítettek el?re, mégsem jelentett igazi el?relépést vagy fejl?dést a zenében. „Mindössze” egy újabb a sorba illeszthet? slayer-lemez, ám ez nem jelenti azt, hogy a szokásos tartozékokból bárhol is elmaradt volna valami. Ugyanúgy horzsol, aprít, übergyors, ahol kell és hozzák a már megszokott technikás mindenféle észt mell?z? szólókat is.

A polgárpukkasztás és a közvélemény sokkolása sem merült ki egy randán megrajzolt Krisztus-gyalázásban. A szövegek, bár néhány helyütt csak a szuggesztív el?adás mód menti meg ?ket a primitívvé és már-már nevetségessé válástól, a szokásos agressziót hordozzák magukban. Ez különösen a kislemezre is került Cult-nál bukik ki, ahol csak a verze húzza helyre az elbaltázott és üres refrént.

A lemez igazi döngöléssel indít, mely már el?re sejteti, hogy a Slayer most a God Hate Us All slipknot-os irányvonalához hasonlóan valami modernnel jött ki. Ahhoz képest, hogy lassan negyedévszázados múltjukkal a trash m?faj dinoszauruszainak számítanak, mégis képesek valami új évezredbe valót is alkotni. A baljós hangokkal felvezetett Flesh Storm után a Catalyst az el?z? album nyitásához (Disciple) hasonló adrenalin lökettel kezd, majd csak minimális lassulással folytatódik. Gyilkol a monoton Lombardo-alapra helyezett Skeleton Christ is, mely eleinte kényelmes „középtempót” diktál, majd vált agyatlan trash sebességre.

A gyalulást a klippet is kapott Eyes of Insane viszi tovább. Mély mondanivalójában a háború embertelensége kerül el?, míg feelingje a Seasons in The Abyss sorába teszi ill?vé. Innen folyik tovább átintrózgatva a zene a Jihad cím? dalba. A fantáziahiány itt valami egész meglep? mélypontot ír, hiába a terrorizmus témája és a mesemondós rászövegelés, valahogy kibillenti az embert az eddigi agygyalura állt hangulatból.

Jó választás volt emellé szúrni az csúcspontot és rendbe tenni a viszonyokat a Consfearacy-val, melynek vad tempója szinte a R.I.B,-ra emlékeztet. A leggyorsabb után pedig a legfeszültebb szám következik, dübörgésbe csap a zene, szaggatnak a riffek. A Catatonia egész doom légkört idéz el?, míg a Black Serenade sémára írva múlik el. Ezután következik a Cult igazán átélhet? szaggatása, végül a Supremist ütlegelése után energiahiányos tünetekkel kivérzik az album. Az el?zetesen 11 dalosra kiírt tervb?l a tizenegyedik Final Six track valahol elsikkadt, így végülis a ritmus furcsa vonaglása adja meg a záróakkordot.

Összegzés:

Igazi újdonság nem került erre a lemezre. Az eddig bevált provokáció, istentagadás, vallásgyalázás, sátánkodás folytatódik a klasszikus gyalulással egybekötve. Nagy híve nem vagyok a trash zenének, ennek ellenére szívesen nyúlkálok az album után, ha elkap a csömör a dallamos/érzelgős metáltól.

Érdekesség: 2006.-hoz hasonlóan (Cult) már idén is el?került a mézesmadzag és a Psychopathy Red melegíti el? a hangulatot az idei év tavaszán megjelenő Rise and Fall nagylemezhez